Iain Gale: WATERLOO NÉGY NAPJA — A megnyert és elvesztett ütközet —

(részlet)

 

HARMADIK NAP
Szombat
1815. június 17.

Térkép: Hougemont

TIZENKETTŐ

Quatre-Bras, 10.00 óra
De Lancey

 

Gyorsan jött a hajnal, s nyers, könyörtelen fényét a véres csatatérre bocsátotta. Az emelkedőn, Quatre-Bras gazdasága mögött a lován ülő De Lancey elgyötörten dörzsölte meg a homlokát és a szemét. Nyugtalan, kényelmetlen éjszakát töltött a nyomorúságos kis vöröstéglás fogadóban, a Roi d’Espagne-ben, ahol Wellingtonnal és stábja nagy részével hált együtt Genappe faluban, két mérföldre északra. Ötkor már egészen éber volt, s alig várta, hogy megismerje a mészárlás pontos adatait és a legénység állapotát, gyorsan felkelt hát, és Wellington nyomában az előző napi hadicselekmények helyszínére lovagolt. Most a szövetséges vonal centrumában a szeméhez illesztette látcsövét, s lenézett a keresztút mögötti völgybe vezető úton.

Ott, balra fekszik a Gemioncourt gazdaság, a legelkeseredettebb harcok középpontja. Körülötte a táj megváltozott az utóbbi huszonnégy óra során, amióta először állt itt Wellington mellett. Furcsa új tereptárgyak tűntek fel rajta. Apró kék, zöld és vörös dombok és halmok. Formák, amelyek egykor emberek voltak. Egyik-másik olykor megmozdult. A sebesültek ugyanis még mindig ott feküdtek, összekeveredve az elesettekkel. Közöttük néhány hajladozó paraszt látszott. Fosztogatók, akik a két hadsereg folyamatos jelenléte ellenére úgy ítélték, megéri a kockázatot a csatatér bejárása: lehúzták, leráncigálták, letépték a számukra értékes dolgokat a halottakról, akiknek már úgysincs szüksége rájuk. Olykor egy-egy árva pisztolylövés jelezte a lélekharangot egyik-másik sebesült számára, aki olyan ostoba volt, hogy nem akarta harc nélkül átengedni a tulajdonát. De Lancey elnézte, amint a szövetséges vonalak közelében egy osztrag kékbe öltözött lovas csendőr óvatosan manőverezi lovát az alig élők és a halottak közt, hogy megakadályozza ezt a pogányságot. Látta, hogy pisztolyt húznak, hidegvérrel készülvén kivégezni minden fosztogatót, aki balszerencsés módon az útjukba kerül.

De Lancey lassan végighordozta látcsövét a szövetséges vonal hosszán. Az elülső egységek helyzete pontosan az maradt, amit az új napiparancsban előírt a számukra még tegnap este a genappe-i fogadóban. A katonáknak helyben kell maradniuk, és karókat állítaniuk maguk elé. A nassauiakat és a braunschweigieket a távoli erdőben tartotta. A Gárdát a keresztúttól északra éjszakáztatta, de könnyű századaikat a harcálláspont legelején kellett hagyniuk hátvédnek. A parancsokkal elkészülvén rövid levelet írt Magdalene-nek, és elküldte Angtwerpenbe. Egyszerű kis üzenet a megnyugtatására. Jól van, sértetlen. Megdádázták a franciákat, de hamarosan újabb, nagyobb csatát vívnak velük. Az asszony ne aggódjon miatta. Állandóan az Atyaúr oldalán van. A győzelem hamarosan az övék lesz, biztosította a feleségét.

Ám a szíve mélyén De Lancey tudta, hogy ez nagyon messze áll az igazságtól.

Még fel sem öltözött, amikor Wellington máris nyargalva küldte Alexander Gordont, hogy keresse meg Blüchert Sombreffe-ben. Gordon ott csaak franciákat talált. Végül azonban szerencsésen összetalálkozott Ziethen tábornokkal Tillynél egy hátvédosztag élén, amint éppen kétségbeesett igyekezettel szervezi a felderítőket: figyelmeztessék a franciák közeledésére.

Egy óra telt el azóta, hogy Gordon visszatért a hírrel, hogy a poroszokat csúnyán elverték. A részletek is nyomasztóak voltak. Szegény Henry Hardinge, az összekötő tisztjük, a joviális gárdatiszt megnyomorodott. Egy ágyúgolyó által feltépett kő szétroncsolta a kezét, amit még a csatatéren amputálni kellett. Az egész összecsapás iszonyúan véres volt. A franciák is megszenvedték. De Napóleon hadserege sértetlen maradt, és továbbra is igencsak valós fenyegetés.

Most a fő seregtest újra csatlakozik a keresztútnál hagyott szárnyhoz. Utána csata következik. A porosz hadsereg pedig, már ami megmaradt belőle, visszavonul Wavre-ba. De Lancey nem is tudta, merre van az a hely, amíg meg nem találta a térképen. S mihelyt megtalálta, a Wavre és az ő állásaik közti távolság szörnyű rossz érzéssel töltötte el az összegyűlt tiszteket. Senki sem szólt. Wellington megmarkolta az asztalt. Végül a nyomott légkör kikényszerítette De Lanceyt a reggeli levegőre, lóra ültette, és erre a helyre hozta. Ide, a tétlenségbe.

Blücher visszavonul! Azonnali porosz segítséggel, gondolta, az Atyaúr még aznap délelőtt offenzívába kezdhetett volna. Most azonban nem volt más lehetőség, mint az, hogy a britek és szövetségeseik visszahúzódnak. Ha ittmaradnak, veszélyesen exponálják magukat. Bekeríthetik őket. De Lancey rájött, hogy Bonaparténak mindvégig ez volt a szándéka.

A tegnapi összecsapás pontosan az a zavaros, tervezetlen dolog volt, amitől már előre félt. Azért is félt, mert tanúja volt a kezdetének. Reggel Wellington arra jutott, hogy nem lesz elég csupán üzenetet küldeni Blüchernek. Úgy ítélte, személyesen szükséges megbeszélnie vele a helyzetet. Így hát nem sokkal tizenegy óra után elindultak Sombreffe-be. De Lancey, Wellington, Somerset, Dornberg és a törzs jó része, a kíséretükben pedig fél osztagnyi testőr. Útközben az Atyaúr elmondta neki, miért szükséges megegyezniük a teendőkben. Miért szükséges, hogy Blücher és ő teljes mértékben megbízzanak egymásban. De szavai csak megerősítették De Lancey aggodalmát a hadseregnek a keresztúthoz történő megérkezésére vonatkozó saját jóslatáról, amiről különben is tudta, hogy nevetségesen optimista volt. Mire a porosz előörsökhöz értek, De Lanceyt már ette az aggodalom. Súlyosabb meggyőződése volt, mint valaha, hogy katasztrofális hibát vétett.

Az út ráadásul majdnem két órát vett igénybe.

Figyelemreméltóan könnyen jutottak át a porosz vonalakon, s egy szélmalom tövében, a csatatér felett megtalálták a nagyvezérkart. Harding odavezette őket a domb csúcsára, ahol Blücher a két hadsereget nézte odalent a síkon. Rövid üdvözlés után felmentek a malom lépcsőjén, s odabent a régi malomkőre terített térkép felett a két tábornok majd egy órán át beszélt, a két stáb pedig esetenként beavatkozott a tárgyalásba. Bizarr módon franciául folyt a diskurzus, mivel egyik vezér sem ismerte a másik nyelvét. A poroszoknak követeléseik voltak. Főleg von Gneisenau grófnak, akiről De Lancey tudta, hogy nem szívleli a briteket. Lehetséges volna, érdeklődött a maga bosszantó, félig csúfondáros módján Gneisenau, hogy esetleg egy hadosztályt a poroszok rendelkezésére bocsátanának? De Lancey nagy megkönnyebbülésére Wellington egy szót sem szólt. No de azután! Amikor már indultak volna. Sorscsapás!

Az Atyaúr Blücherhez fordult, s mosolygós komolysággal biztosította róla, hogy délután kettőre megfelelő erőkkel fog rendelkezni ahhoz, hogy támadjon. De Lancey arca megrándult. Tudta, hogy ez lehetetlen. A britek és szövetségeseik Nivelles-től Quatre-Bras-ig voltak széthúzva.

E biztosíték birtokában az öregember természetesen úgy határozott, hogy helyben marad, és harcol. Wellington távozáskor mondott búcsúszavai kínosan tisztán csengtek most is De Lancey fülében: – Négy órakor itt leszek!

De Lancey tudván tudta, hogy ezt nem fogja, mert nem tudja teljesíteni. Tudta, hogy Wellington ígérete a poroszoknak nyújtandó erősítésről az ő saját téves optimizmusán alapul. Az ő jószándékú csalásán. Gyakorlatilag ő kényszerítette az Atyaurat a szószegésre.

A gondolat súlyosan nyomta a lelkiismeretét most is, ahogy végigtekintett Quatre-Bras mezején, s látta a szánalmasan emelkedő-süllyedő sebesülteket, a halottak halmait. Mekkora része lehetett neki, gondolta, az előtte elterülő mezőn és az odaát Lignyben arató halálban? Azt mondták, a poroszok 15,000 halottat vesztettek. Mennyire józan döntés volt az, hogy helyben maradnak és harcolnak akkor, amikor a valóságban a szövetséges hadsereg reménytelenül szét volt húzva ebben a belga tájban?

Mire visszaértek Blüchertől, már félórával is elmúlt három. Messziről hallották a csatazajt, mielőtt még láthatták is volna a harcot. Szinte rögtön azután, hogy eltávoztak Sombreffe-ből. Belelovagoltak valami őrjöngő lovassági akció kellős közepébe. Wellington kiszabadította magát e közvetlen veszélyből, s szinte rögtön ráébredt: reménye sincs arra, hogy betarthatja ígéretét. Hogy hadseregének még a fele sem gyűlt egybe, még egy teljes lovassági dandár sem. A jelentések igazolták, hogy bajban van. Az első támadások két órakor indultak. A fővezér távollétében az orániai herceg (Isten óvja tőle az orániaiakat) lett a vezénylő tábornok. Az nem volt meglepetés, hogy a franciák kivetették a belgákat azok előretolt hadállásaiból. Viszont a delegáció visszaérkezése előtt nem sokkal Picton csapatai érkezőben voltak észak felől. A hannoveriekkel, a 32-esekkel és az 1-essel, valamint három felföldi zászlóaljjal gyorsan kiépítettek egy szilárd frontot. De rossz hír is ugyanannyi jött, mint jó. A Nivelles-ből idevezető utat elzárta a poggyászt hozó trén. A 3. hadosztály legalább egy óráig nem érkezhet be még. A braunschweigieket csúnyán megtépázták, s most vezető nélkül voltak, mert főparancsnokukat, Braunschweig hercegét halálosan megsebezte a gyomrán egy muskétagolyó. A 69-esek szégyenszemre elveszítették a királyi zászlót.

A nap végére a szövetségesek embervesztesége 5,000 főre nőtt. A franciáké valamivel kevesebb volt, tudta meg De Lancey. A belga könnyű dragonyosok ugyan véres munkát végeztek a békazabálókon, mégsem volt egyetlen olyan pillanata sem a csatának, amikor kétezernél több szövetséges kard lett volna jelen a harctéren. Mire a csata véget ért, amikor a további mészárlást lehetetlenné tette a beálló sötétség, a szövetséges hadseregnek alig egyharmada volt akár csak a csatatér közelében is. Egyetlen egyszer sem volt elegendő emberük jelen ahhoz, hogy rendes ellentámadáast indíthassanak. Hét óra felé végül a Nivellesből beérkező gárdisták elfoglalták az erdőt.

Bármilyen beszámolót is küldött Magdalene-nek, ez bizony nem volt győzelem. Jó, helyben tartották a franciákat. De tétlenségük és létszámhiányuk lehetővé tette, hogy Blücher rettenetesen megkapja a magáét. De Lancey tudta, hogy soha nem fogják megbocsátani nekik a szószegést. Már hallotta is, hogy Gneisenau azt javasolta, a poroszok szakadjanak el a britektől, és induljanak északnak. Szerencsére Blücher álláspontja győzött a jelek szerint. Így hát most nekik is vissza kell húzódniuk. Nem legyőzöttként; ez csak taktikai visszavonulás. Körülötte a hadsereg is elindulóban volt hátrafelé, ahogy a herceg jelezte, vissza ugyanazon az úton, amin nem sokkal ezelőtt idejöttek. Századonként. Szakaszonként. Most azonban nem szóltak a dudák, sem a fuvolák és a dobok, sem a sípok. Csak egy kimerült emberfolyó hömpölygött az úton. Motyogtak, tréfálkoztak, morogtak. Találgatták, merre akarja vinni öket a vezér ebben az istenverte országban.

De Lancey tudta.

Wellington ismerte ezt a vidéket. Csak tavaly volt, hogy belovagolta, kíséretében egy hadmérnök ezredessel, bizonyos James Carmichael Smyth-szel. De Lancey most Smyth térképét vitte az útitáskájában. A térkép tegnap érkezett meg, a csata csúcspontján, de rövid időre eltűnt, amikor a futár lova egy zöldségtáblába tévedt. Ám hamar megtalálták, s Wellington a kora reggeli eligazítás után átadta neki. Előtte azonban az Atyaúr megjelölt rajta egy vonalat. A vonal egy hegygerincet jelzett, körülbelül tíz mérföldre észak felé. A gerincet fallal kerített tanyák központozták, s jobbra-balra egyaránt erdő és nehezen járható talaj határolta. Bárki láthatta, ideális védelmi pozíció. A hegygerinc alatt két út is húzódott, találkozásuk egy „A” betűt formált, aminek a csúcsában az apró Mont St Jean falu feküdt. Előtte három tanya, egy kastély és egy kis csoport ház egy keresztúton, a mulatságos La Belle Alliance névvel. A név azért volt mulatságos, mert De Lancey tudta: aznap estére hét mérföldnyire lesznek porosz szövetségeseiktől. S e hét mérföld az ország legnehezebben járható terepén van! Mégis itt, Wavre-től hét mérföldre szándékozott megállni az Atyaúr. Ide, Mont St Jeanba kell hoznia Blüchernek a létfontosságú erősítést. És De Lancey tudta: neki is ide, Mont St Jeanba kell máris indulnia. Vele fog tartani a törzse, amelynek minden tisztje azt kapta feladatul, hogy a hadsereg minden egyes dandárját a maga előre kijelölt hadállásába vezesse rögtön azután, hogy megérkezik a menetből.

Egyetlen fenntartás volt csupán. Wellington kijelentette, hogy amennyiben Blücher egy árva hadtestet sem lesz képes a segítségükre küldeni, úgy ő hajlandó feladni ezt az új hadállást. Ha Blücher nem jön, át fogják engedni Brüsszelt a franciáknak.

De Lancey jobbra nézett. Néhány lépéssel arrébb a tisztjei abbahagyták a beszélgetést, s egyre-másra őfelé pillantgattak; nyugtalan lovaikat paskolták, mert a lovak megérezték lovasaik lelkiállapotát, s maguk is kimutatták türelmetlenségüket és várakozásukat. Még egy pillanatot adjatok, gondolta De Lancey. Majdnem hangosan is kimondta. Egyetlen pillanatot adjatok még, hogy öasszeszedhessem a gondolataimat!

Összecsukta távcsövét, s visszadugta a nyergén lévő bőrtokba. Ám továbbra is a szörnyű mezőt nézte, s hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Fényévnyi távolságban a bármihez való tartozás érzésétől. Távol bármilyen helytől, amit az otthonának nevezhetne. Távol a hadseregtől. Távol a csinos brüsszeli háztól. Dunglasstól, Edinburgh-tól. Távol a gyermekkori otthonaitól Londonban és Yorkshire-ben. Hirtelen eltöltötte az akkori biztonság utáni vágyódás. Szerette volna újra meglátogatni édesanyját a colchesteri kis házban, s egyszeriben a már tizenhét éve halott édesapja is hiányozni kezdett. Eszébe jutott, milyen gyorsan elrohant az ő élete is. Szinte egy perce volt még, hogy a harrowi iskolát elvégezve beállt a könnyű dragonyosokhoz. Velük ment Hollandiába, Madrasra, Calcuttába, ahol először találkozott Wellingtonnal. Will Hickey rendezett vacsorát a király születésnapján. Felidézte a nála nem egészen nyolc évvel idősebb férfi imponáló megjelenését. Arthur Wellesley alezredes, a 33-as gyalogosok parancsnoka. A végzet rendelése szerint kettejük karrierje kéz a kézben haladt előre. Együtt katonáskodtak Portugáliában és Spanyolországban. Barátok, de sohasem egyenlők. Hat keserű év közös hadjáratai. Talavera, Busaco, Fuentes, Badajoz és Salamanca poklában, amíg a franciákat viasszanyomhatták a saját határaik mögé. S ahogy a maga dicsősége nőtt, Wellington hűségesen gondoskodott róla, hogy De Lancey is megkapja belőle a maga részét. Végül a győzelem utáni kitüntetés-osztáskor eljött az ő jutalma is. Lovaggá ütötték.

De minden emlék és minden rémálom ellenére most még az Ibériai-félsziget is olyan távolinak tűnt a véres tájon fáradt szemével végigtekintő De Lancey számára, mintha nem is lett volna. De Lancey egyedül volt. De többé soha nem lesz egyedül! A zsebébe nyúlt, s megmarkolta a kis kerek kavicsot. Sima, hűvös tisztaság. Olyan sima és hűvös, mint Magdalene sápadt, puha bőre.

– De Lancey?

Gyorsan engedte el a kavicsot, s érezte, amint az visszahull a zseb mélyére. – Kegyelmes uram?

Nem vette észre, hogy Wellington odalovagolt. Vajon látta a vezér az ő elszörnyedését? S vajon mennyire van tudatában annak, hogy éppen ő, De Lancey, két évtized számos hadjáratában a vezér fegyvertársa az, akinek vállalnia kell a tegnapi kudarc ódiumát? A veszteségeikét. A poroszok vereségéét, akik Lignynél szenvedve várták a megígért brit erősítést, amiről ő tudta, hogy nem képes időben odaérni. De Lancey még azon is elmorfondírozott, hogy a menetelő lábak és lópaták dobogásának, meg a lószerszám csörgésének ebben a kakofón zűrzavarában észrevétlenül maradó legorombítás lehetőségét megragadván az Atyaúr elárulja-e majd, hogy mennyire haragszik? Várta a mennydörgést.

 

TIZENHÁROM

Quatre-Bras, 14.30 óra
Napóleon

 

A britek elmentek!

A császár dühösen tépdeste jobb mutatóujján a meglazult bőrt, bal hüvelykujjának éles, de gondosan manikűrözött körmét mélyen nyomva a puha húsba, amíg csak el nem fintorodott a fájdalomtól. Nem kellett látcső, hogy lássa, mi van az úton túl. A tanya mögött, a sokatmondóan néptelen mezőn. A sövénykerítések mögött, az út túloldalán és balra könnyen ki lehetett venni az angol huszárok kék kabátját és prémsapkáját. Az utóvéd. De Wellington hadának többi részéből immár semmi sem maradt itt.

Kivéve a halottakat. Elfordult a látványtól, s elkényeztetett gyermek módjára, a homlokát ráncolva toporzékolt. Jobb öklét bal tenyerébe csapta. Az ajkát rágta, s egyre dühösebben képzelte el, hogyan történhetett. Hogyan vonhatta vissza csapatait ilyen gonddal Wellington, aki biztosan alig hitt a szerencséjének. Minden első vonalbeli zászlóalj helyébe egy másikat állított, amíg végül csak egy hajszálvékony vonal állt szembe a franciákkal. Azután pedig az is eltűnt, beleolvadt a tájba, fel az úton Brüsszel felé. Így csúszott át az ujjai közt egy egész hadsereg!

Itt pedig senki semmit sem csinált! Ostoba vakok veszik körül! A legostobább vak mind közül pedig sehol sem található. Hol az ördögben van Ney?

– Gourgaud! De la Bedoyere! Hol van Ney marsall? Valaki keresse meg nekem Neyt!

Ettől nagy nyüzsgés támadt. Elküldtek egy hadsegédet a Frasnes felé vezető úton.

Napóleon megfordult, hogy hátranézzen, oda, ahol a csatatér egy kis völgyre nyílt. Itt kevesebb a holttest, mint Lignyben, gondolta. De a bűzük ugyanolyan kellemetlen. Kihúzta zsebéből a kölnibe áztatott zsebkendőt. Az orrához tartotta. Mély lélegzetet vett. Eltette a zsebkendőt, és a halott ezredek elhelyezkedéséből megpróbálta összerakni Ney ütközetét. Mi történt itt? Hol van a győzelem bizonyítéka? Leült a kis tábori asztalhoz, amit odakészítettek neki az út szélére. A vezérkar tisztjei halkan beszélgető kört vontak köré.

Félórája érkezett ide. Csendben ment fel a dombra, ami a seregek látótávolságán kívül lévő Marbais felőli utat vigyázta. Meglepte a csend. Sem ágyúszó, sem muskétaropogás, sem kardcsattogás. A domb túloldalán nem egy támadó francia hadsereg közepén találta magát, ahogyan képzelte, hanem a senkiföldjén: tőle balra Ney csapatai, jobbra pedig szövetséges lovasság. Jobban odanézve világossá vált számára, hogy gyalogsága nem csatába menetel, hanem éppen ebédnek ül. Ez volt az időjárástól már amúgyis megcsúfolt, bohózatba illő délelőtt utolsó jelenete. Szép hajnalból borult reggel lett, sötét, majdnem fekete felhők jöttek, kemény, ágyúszürke szélük éles kontrasztban volt a tiszta éggel. Úgy érezte, rátelepednek a felhők, s csak felerősítik eluralkodó letargiáját, ami az ébredés óta tett minden mozdulatát lelassította. Összehajtható kis ágyában fekve először azon tűnődött, nem bénult-e meg valami rejtélyes módon az éjjel? Jó harminc percen át ugyanis képtelen volt megmozdulni. Az éjszakája kínszenvedés volt. A pokoli fájdalom rohamaiban verítékben úszó kezével az ágyneműt szaggatva kínjában, az éjszaka közepén végül kénytelen volt dr. Larreyt és személyi orvosát, Lameau-t hívatni.

Kijött az aranyere. Kizáródott. A felséges császárnak esetleg nem lenne ellenére egy kis fájdalomcsillapító kenőcs, javasolta Larrey. Piócák? Forró törölközők?

A fájdalom azonban reggelre sem csillapodott. Napóleon csak kilenckor került olyan állapotba, hogy felszállhatott a kocsijára, hogy a csatatérre hajtasson. De nemsokára lóra váltott, mert a kátyúkkal teli út jobban kezdte rázni érzékeny testét, mint a nyereg.

Megkönnyebbülést jelentett a csatatér bejárása Grouchyval. De egész idő alatt határozatlan maradt. Vigye a hadsereg nagyját Blücher után, és vessen véget mindörökre a porosz fenyegetésnek? De akkor Wellington Neyre marad. Magát Wellingtont támadja meg? És ha igen, akkor hány embert küldjön Grouchyval Blücher helyben tartására? Mindenek felett azt kell tudnia, mi Wellington és Blücher szándéka. Jelentések érkeztek arról, hogy a poroszok Liéges felé mennek. Ha ez így van, akkor úgy tűnik, magára hagyják Wellingtont. De igaz-e, hogy így van? Neki tudnia kell! A régi szép időkben ösztönösen tudta volna. De ma reggel nagyon távolinak tűntek a régi szép idők.

A poroszok vajon megállnak és szembefordulnak majd vele? Wellington segítségére jönnek? E lehetőséget támasztotta alá egy másik jelentés, ami Gembloux-ban észlelt porosz csapatokról szólt.

Végül döntésre jutott. Kettéosztja a hadsereget. Szokatlan eljárás? Lehet. Ez volt az, ami ellen mindig, mindig felemelte a szavát. De hát Európát sem ortodox módszerekkel hódította meg! Kettéosztja a hadsereget. Grouchyé lesz Gérard és Vandamme, és Lobau VI. hadtestének egy része is. Gyalogság, lovasság, tüzérség. A teljes haderejének majdnem egyharmada. Ők Blüchert fogják üldözni. Annak a hadserege félig már le van győzve. Nem remélhetik, hogy leverik, de azt bizonyosan meg tudják akadályozni, hogy Wellington megmentésére siessen. Ő maga Quatre-Bras-ba megy, és ott számol le Wellingtonnal. Ott üti fel a főhadiszállását.

Meglepetésére az egyébként meghunyászkodó természetű Grouchy tiltakozott. Volt olyan vakmerő, hogy ellenvetést tegyen! De megmondta neki. Egyértelműen megmondta neki! Megparancsolta, hogy űzze a poroszokat. Ne hagyja nyugodni őket! Ott legyen minden kard hegye a seggükben! És akkor most ez!

Hol az isten szerelmében van Ney? Délben, kevéssel azelőtt, hogy a keresztúthoz indult, egyszerű parancsot küldött a marsallnak. „Támadja meg az ellenséget Quatre-Bras-nál!” Mivel foglalkozott? Miért nem támadott? Hol van? És hol van Wellington? Mintha a kérdésére kapna választ, a körülötte ácsorgó tisztek csoportja szétvált, s megjelent a Birodalmi Gárda két makulátlan viseletű lovasvadásza, előttük pedig a szintúgy makulátlan küllemű tisztjük. A két gárdista a két karjánál fogva hozott egy rángatózva szabadulni igyekvő fiatal nőt.

– Ki ez?
– Angol, uram! A csatatéren fogtuk el, a halottakat próbálta fosztogatni. A hadseregükkel volt, mielőtt azok elmentek. Azt mondja, Wellington észak felé vonult el.

Ez az angol vivandiére undorítóan szennyes volt. A mocsok alatt azonban Napóleon gyakorlott szeme meglátta az ifjonti szépség halvány jelét is. Tizenkilenc éves lehet? Húsz? Jó csöcse van. A szája is csinos.

Napóleon a nőre mosolygott. A nemi izgalom hirtelen áradása kordában tartotta az indulatát.

A nő elkapta a pillantását, és grimaszt vágott. A császár intett, s a vadászok elengedték a nő két karját.

– Kérdezzék meg, hová! Hová ment?

A nő egy szót sem tudott franciául, angol beszéde pedig a vaskos Tyne-menti akcentusa folytán alig volt érthető. Végül azonban csak megértették. Szerinte a katonák egy része Nivelles-be indult. Faluneveket is hallott a nő. Genappe, Waterloo, Mont St Jean. Ez minden. Most pedig szeretne elmenni, mert kisbabája van, akinek már szopnia kellene.

A császár mosolygott. Igen, tényleg jó csöcse van. Intett a nő fogvatartóinak. – Engedjék el! Etessék meg, és adjanak neki néhány sout! Gourgaud, intézkedjen!

A törzskar újra összezárult körülötte. Napóleon felállt. Ökölbe szorított kezével az asztalra vágott. Arcára, amely a markotányosnő kihallgatása alatt egyfolytában kifejezéstelen volt, gyilkos harag ült ki. – Mi ez? Most mit kell tennem? – Mély, hörgő szava mintha a gyomrából tört volna fel. A hadsegédek és a tábornokok egyaránt kushadtak előtte. – Ma reggel, amikor felkeltem, a britek itt voltak! Neynek támadást parancsoltam. Magam hoztam ide a tartalékot, hogy megtámogassam. És most ez a ribanc mondja el nekem azt, amit önöknek nincs bátorsága kimondani! Elmentek! Elmentek? Hogyan mehettek el? És hol van Ney? Az istenit! Az istenit, az istenit! – Újra a kiasztalra vágott, de úgy, hogy az felugrott a levegőbe. – Miért vagyok idiótákkal körülvéve? Egy csata reményében jöttem ide! A győzelem reményében! Erre nem találok itt egyebet, csak lógósokat és hülyéket! Keressék meg nekem Neyt!

Két tiszt kivált a csoportból, és az eltűnt marsall keresésére indult. Napóleon erősen megdörzsölte az arcát. Ney elveszíti nekem ezt a háborút, gondolta. Elveszített nekem három órát! Hogyan szerzek vissza három órát? Milyen varázslatot tehetek akár én is, amivel visszafordíthatom az időt? Három óra! Több mint elég idő Wellingtonnak.

Átfurakodott a tisztjein, hogy kimenjen az útra. Odaát, a chaussée* túloldalán a zöldkabátos 7-es huszárok nemrégen táboroztak le. Parancsnokuk egy kivágott fa csonkján ülve kolbászt evett. Napóleon rákiáltott:

 

-----

*chaussée (fr.) = útpályaszerkezet (A ford.)

 

– Marbot! Jöjjön ide!

A férfi felállt. Meglátta a császárát. Eldobta a kolbászt, s kalapja nélkül, kardhüvelyét az oldalához szorítva futva jött át a rozson, amit a nemrég lezajlott csata csúszós szőnyeggé fektetett a táblán. – Uram?
– Marbot. Vigye az ezredét, és keressék meg Ney marsallt! Mondja meg neki, hogy azonnal jelentkezzen nálam! Azonnal! Nálam! Quatre-Bras-ban!
– Uram!

Napóleon otthagyta az ezredest, aki a huszárjait kezdte indulásra nógatni, és d’Erlonhoz fordult. – Franciaország rombadőlt, d’Erlon. Lehet, hogy Ney elveszítette nekünk Franciaországot! Menjen, kedves tábornokom! Álljon a lovassága élére! Lovagoljanak felfelé ezen az úton, és szorongassák az angolokat, ahogy csak tudják! Ne engedje nekik, hogy átcsoportosítsanak! Pillanatnyi nyugtot se hagyjon nekik! Egy percet se!

Azután: – Mégse. Várjon! Önnel megyek.

Visszafordult a trörzshöz: – Gourgaud! Marchand! A lovamat!

Néhány pillanat múlva Desirée, a kis arabs kanca máris kényesen lépdelt a hullák és az elhagyott fegyverek között. Itt főleg vértesek vannak, vette észre a császár. A keresztúttól a kikövezett országúton őt követő, fekete lovakon ülő páncélos óriások testvérezredeiből való katonák. A borús égboltot most átszúrta egy-egy napsugár. A császár lépésből ügetésbe gyorsított. Egy fennsík legmagasabb pontjára érve, alig ezer yardra megpillantott a túloldalon egy ellenséges lovastüzér-osztagot. Látta, amint az ágyúk tüzet és füstöt köpnek magukból. Ugyanebben a pillanatban villámlott és mennydörgött az ég, s eleredt az eső. A brit golyók messze a célpontjuk előtt értek földet: a talajon pattogva közeledtek a franciák felé, egyre fogyó erővel, mielőtt egyikük mégis rátalált valamelyik szerencsétlenre hátul. Az eső viszont úgy ömlött, mint a kartácstűz. Néhány percen belül az út mindkét oldalán sártengerré változott a talaj. A lovasság lelassult, és bizonytalanul az út széle felé csoportosult. Napóleon hátranézve észrevette, hogy a gyalogság már meg is állt.

Na jó! Ezzel befellegzett az esélynek, hogy talán be tudja keríteni a brit hátvédet. Ilyen talajon nem használhat lovasságot. Csak az úton üldözheti a briteket. Körülnézett. Egyes katonák térdig sárban álltak. Ágyúk és szekerek süllyedtek tengelyig a mocsokba.

Két kézzel törölte meg vizes arcát. Megengedte nekik, hogy egy pillanatra ottmaradjanak. Megcsipkedte az orcáját, megdörzsölte a szemét. Az úton patacsattogást és lószerszámcsörgést hallott. Felnézett. Marbot. Valaki megtalálta hát Neyt. A vörösfejű marsall barátságos mosollyal köszöntötte. Mosolya hamar eltűnt. Napóleon megszólalt. Halkan kezdte.
– Ön figyelmen kívül hagyta a parancsomat, hogy támadjon. Mondja, miért?
– Én ... Uram! A levelem! Nincs négy órája, hogy levelet küldtem önnek! Betű szerint végrehajtottam a parancsait. Önre vártam, az erősítésre, mielőtt támadok.

A császár hangja emelkedni kezdett. – Támad? Mit támad? Kit támad? Nézzen oda, és mondja meg nekem, mit lát! Kit akart megtámadni? Az angolok elmentek! Wellington elment!

Mintha a szavai nyomatékául szólna, újabb ágyúsortűz hallatszott. Körülöttük a lovak megriadtak.
– Uram! Vártam!
– Várt? Rám várt? Ön énrám várt?
– Az egész brit hadsereg ott volt előttem! Mit tehettem volna?

Napóleon rámeredt. Elfordult. Azután vissza. Újra halk volt a szava. – Bocsásson meg! Nagyon kérem, bocsásson meg nekem! Azt hittem, hogy ön Ney. Elchingen hőse. Az orosz földet utoljára elhagyó francia. A bátrak legbátrabbika. De hát bizonyára tévedek. Mert ha ön Ney, akkor nem az a férfi, akit valaha ismertem.

Szünetet tartott, aztán kitört: – Ön ostoba, Ney! Még csak eszébe sem jutott, hogy kiküldjön egy őrjáratot? Még csak eszébe sem jutott, hogy megtudja, mit csinál Wellington?

Ney arca pillanatról pillanatra vörösebb lett. – Én ... én önre vártam, uram!

Napóleon szó nélkül megfordította a lovát. Elléptetett a bíborvörösre gyúlt arcú marsall mellől. Most már csak egy dolgot lehet tenni: maga fogja vezetni őket. Elölről irányítja az üldözést. Ahogyan a korai években.

A szorosan mögötte lovagoló, vadászokból álló testőrségével együtt az oszlop élére állt. Szürke kabátja már nehéz volt a víztől, s jólismert kalapja kezdett kimenni a formájából. Most létfontosságú, hogy valamivel elkápráztassa a katonáit. Könnyű vágtába fogott. Tévedés! Te jó Isten, hogy fáj a seggem! Mindegy, tovább! Fájdalmában a fogát összeszorítva keményebben markolta a kantárszíjat. Végül odaért egy lovastüzér század mellé. Érkezése nagyon meglepte a század parancsnokát, egy fiatal, pirospozsgás kapitányt.
– Hogy hívják?
– Bourgeois kapitány, császári fenség!
– Helyes, Bourgeois, jöjjön velem! És hozza az ágyúit!

Napóleon megfordult, és gyötrő fájdalmát nem mutatva gyorsabban kezdett lovagolni Bourgeois és az úton felfelé tartó, felmozdonyozott ágyúk előtt, el a Gárda mellett, el d’Erlon gyalogsága mellett, szorosan Jacquinot zöldkabátos dzsidásai nyomában. Egy másik domb tetején megállt. A távolban, körülbelül nyolcszáz yardra megint jól látta a brit ágyúkat: most már azok is fel voltak mozdonyozva, s körülöttük egy jókora brit könnyűlovas egység. Mielőtt egy inas segíthetett volna, leugrott a lóról, és megcsúszott a sárban. Gyorsan kiegyenesedett.

Ment közben megigazította a kabátját. Megtalálta a kapitányt, aki már az ágyúk lemozdonyozását irányította. – Nagyon helyes, Bourgeois! Itt jó lesz! Itt mozdonyozzanak le! És gyorsan! Arra a lovasságra kérek gyors tüzet. Ott. Nézze! Távolság. Hétszáz … nyolcvan yard. Minimális emelkedési szöget! Tüzeljenek egyedi lövésekkel, ahogy csak bírnak! Hadd tudják, hogy jövünk, Bourgeois!

Belegyalogolt a sárba, nyomában a botorkáló törzzsel. Odament egy őrvezetőhöz, aki éppen az ágyúja oldalirányzásával volt elfoglalva.

– Gyerünk, gyerünk, ember! Azok ott angolok, nem látja? Lőjön rájuk!

Így haladt a császár ágyúról ágyúra az esőben. Mindegyiket szakértő szemmel irányozta be. Újra Toulonban volt. Újra ágyúk közt. Fiatalon.

Grouchy majd foglalkozik a poroszokkal. Ő most végre a saját feltételei szerint fog találkozni ezzel a Wellingtonnal. Tudta, hogy Blücher nem érhet oda időben, hogy segítsen e nagy brit tábornoknak. Tudta. Nemsokára kiderül, hogy ki marad úr a csatatéren. Csak még ez egyszer utoljára, fohászkodott a szerencse istennőjének, mosolyogj rám! Nemsokára, ígérte neki. Nemsokára béke lesz. De előbb még itt van ez a Wellington.

 

TIZENNÉGY

Hougoumont felett, 19.00 óra
Macdonell

 

Eső és sár. Semmi más, csak eső és sár. Késő délután érkeztek ide. Egy kimerült gyalogos menetoszlop. Egész nap a hadsereg visszavonulását fedezték. Mert akármit is tervezett az Atyaúr, ez bizony visszavonulás, Macdonellnek kétsége sem volt felőle, hogy jelenteni fogják a jelenlegi helyzetüket. Már most is, gondolta, Párizsban falragaszok jelennek meg majd Wellington vereségének hírével.

Macdonell végigfuttatta kezét borostás állán, és mivel emberei éppen nem figyeltek oda, megengedett magának egy kis vakarózást a bajusza alatt. Meg kell borotválkoznia a közelgő csata előtt. Reggel egy pillanatnyi idő sem jutott rá. Smith fél hatkor ébresztette, mint mindig. De még félig sem volt felöltözve, amikor jött a parancs: fegyverben sorakozó! Négy órán keresztül álltak vonalban a katonák, mialatt a velük szemben lévő franciák tétlenül maradtak. Még csak tábort sem bontottak. Sőt, amennyire Macdonell látta, mást sem tettek, mint elkészítették és elfogyasztották a reggelijüket.

Ott is hagyták őket. Tíz órakor végül Wellington hadserege egyetlen puskalövés nélkül elvonult, de újabb négy órába telt, míg a hatalmas szövetséges haderő vége, közte Macdonell könnyű századai is megkezdhették az elvonulást a keresztút körüli véres csatatérről. Végül szóltak nekik, hogyí álljanak meg.

Ők voltak a dandár utolsó eleme, akik megérkeztek ide, a Wellington választotta hadállásba. De hol is vannak pontosan? Az arcvonal jobboldalán, ennyit tudott, egy emelkedőn. Macdonell a lába elé nézett. A vastag, vörösbarna sár alatt ki tudta venni a hosszúkás dombon most tábort vert hadosztály kerekei, patái és lábai alatt tönkretett fiatal babtermés maradványait. Amint egy őrvezetőtől megtudta, közvetlenül balra mellettük Peregrine Maitland 1-es gárdistái álltak. A dandár zöme mögötte vert tábort. Most talán lesz egy pillanatnyi nyugalmam, gondolta. Egy kicsit távolabb állt meg az embereitől. Egyedül. Egy sövény mellett, egy csoport halkan beszélgető alacsony rangú tiszt hallótávolságán éppen kívül, s még messzebb a dandár két könnyű századának őrmestereitől, akik nevetgélve ácsorogtak, elkülönülve a többiektől.

Néhány katona tábortüzek készítéséhez látott, s kisvártatva már párokban dolgozva feszítették ki takaróikat, afféle hevenyészett sátrakként. Ez csak a Gárdánál volt: fejenként két szabványos takaró, de mindkettőre gomb és fül volt varrva, úgyhogy össze lehetett gombolni őket, s szuronyokra tűzve elfogadható sátort alkottak. A régi bakák nem fáradtak ilyesmivel. A Macdonellel az Ibériai-félszigeten szolgált veteránok túl jól ismerték a legszívesebben „Vén Kotnyeles” csúfnéven emlegetett fővezért ahhoz, hogy megint bolondot csinálhasson belőlük. Túl sok ismétléssel kellett megtanulniuk a hercegnek azt a bosszantó szokását, hogy akkor parancsol indulást, amikor az ember már letelepedett. Így hát nem készítettek maguknak semmiféle menedéket éjszakára: békében ültek borjúikon a szakadó esőben, dohányoztak, nevetgéltek, beszélgettek. Macdonell irigyelte egyszerű, fatalista jókedvüket. Egy munkát elvégezni jöttek ide. Olyan jól elvégezni, hogy a nap végén büszkén beszélhessenek róla. Elesnek, megnyomorodnak? Az csak a foglalkozásukkal járó nem váratlan, de nem is vágyott lehetőség. Ültek az átázott földön, itták az erős teájukat, és rágyújtottak nyirkos agyagpipáikra. És nevettek.

Közben az eső egyfolytában patakokban folyt vízhatlan csákójuk csúcsáról, s áztatta az elit századok katonáit megkülönböztető, fehérrel szegélyezett vállapjaik rojtját. Egy férfi az esőre fittyet hányva előkotort egy pléhsípot a borjújából, s dalra zendített rajta. Néhányan énekelni kezdték a nótát. Macdonell nem értette a szöveget, de a dallamocska kellemes, fülbemászó volt. Lábbal kezdte verni az ütemet, ám pihenőjét egy lovas érkezése zavarta meg.

– Macdonell ezredes úr?

Egy futár. Lelkes kis kölyök, olyan fényesre subickolt és ropogós, mintha díszszemléről jött volna. Hölgyek öröme, csupa skarlátszín és kék, a buksiján egy nagy, csipkés szegélyű dragonyoscsákó.

– Uram?

– Wellington nagyuram tisztelteti, uram, és nagyon lekötelezve érezné magát, ha ön szíveskedni levinni a könnyű századokat közvetlenül a kastélyba. El kell foglalnia az épületeket, uram. Saltoun ezredes úr az ön balján fog önnel tartani, a gyümölcsöskert felé. Az 1. Gárda könnyű századaival Ön ott … szíveskedik majd várni a további utasításokra. Őkegyelmessége kéri … ha volna kedves, uram?

Macdonell rámosolygott az ifjúra, akin nemcsak a zavart bizonytalanságot látta, hogy hogyan is kell átadnia az üzenetet, hanem eláradó büszkeségét és izgalmát is.

Mellényzsebéből előhúzta az aranyóráját. Felpattintotta a fedelét. Hét óra van. Talán még két óráig marad világos, morfondírozott. A lefelé menő nap irányába fordult. Nem nézett a fiatakl hadsegédre, amíg beszélt:

– Köszönöm … uram. Tájékoztathatja őkegyelmességét, hogy Macdonell ezredes azonnal cselekedni fog a parancs szerint.

Ahogy a fiatal üzenethozó megfordította a lovát, Macdonell elvakkantotta magát a beszélgető altisztek irányába: – Biddle zászlóvivő őrmester!

A beszélgetők egyike vigyázzba vágta magát, és otthagyta az elnémult társaságot.

– Zászlóvivő, sorakoztassa az embereket! Le kell mennünk abba a kastélyba. Mi a pillanatnyi létszámunk?

– Hetvenkilenc ember, uram, önnel együtt négy tiszt, én, és három őrmester. Öt káplár és a sípos. Namármost, nem vagyok egészen tisztában a 3-as Gárdából jött embereink számával, de az utolsó becslés szerint körülbelül kilencven ember és Dashwood ezredes úrral együtt négy tiszt volt.

– Köszönöm, Biddle. Indíthatja az embereket.

Hát, gondolta Macdonell, némelyiküknek ez legalább annyit jelent talán, hogy az e földgolyón töltött utolsó éjszakájukat száraz helyen töltik. A kastély irányába nézett. Kellemes helynek tűnt. Féltucatnyi kiadós épület, körülöttük magas vörös téglafal, jókora csűr, és érdekes módon, művészien épített kert. Odahozatta a lovát, felült rá, és elindult a tüstént nehéz terepnek bizonyuló ötszáz yardnyi úton.

Azok a katonák, akik tehették, hármas sorokba fejlődve oszlopba rendeződtek az úton, majd balra fordultak a kocsibehajtóra. Az nemigen volt egyéb, mint egy földút, de így is jobb volt, mint körülöttük a szétázott szántóföldek. Az eső gyakorlatilag sártengerré változtatta a talajt, s a borjúval és muskétával terhelt katonák csakúgy csúszkáltak lefelé a lejtőn. Nem sokkal jártak jobban, mintha síkban mentek volna. Macdonell látta, amint az egyik legény a 3-asoktól bátran megpróbál átugorni egy vízzel teli árkot, de a borjúja súlya visszahúzza, s vállig merül a vízbe.

Az arcvonal hosszában pislákoló tábortüzek felé visszanézve még innen, az esti fényben is megállapítható volt Wellington hadállásának a természete. A hadsereg egy gerincen vert tábort, ami messzebb futott, mint ameddig a szem ellát, talán másfél mérföldre is nyúlt. Egy gerinc. Az Atyaúr kedvelt védekező állása. Egy gerinc, ami mögött elrejti az embereit, hadd találgassa Napóleon, hol és mennyien lehetnek. Macdonell és a katonái azonban nem azon a gerincen lesznek. Nem fogja védeni őket. Itt kell lenniük, nem kevesebb mint egyharmad mérföldre a segítségtől. Hirtelen élesen hasított belé az elszigeteltség érzése. Elképzelte magát, amint egy szigetre lovagol azon a tengeren, ami holnapra a kékkabátos franciák óceánja lesz. Aggodalmát gondosan leplezve visszafordult a kastély felé, s továbbment a kapu irányában. Menet közben észrevett egy kis kerek tavat, s amögött egy elvadult sövény takarásában egy védelmi potenciállal rendelkező lesüllyesztett utat úgy harminc yardnyira a kert határától. A kocsibejáró itt kettévált: az egyik fele, a jobban karbantartott, a kastély oldala mellett kanyarodott, el egy konyhakert mellett, a Macdonell feltételezése szerinti főbejárat felé. Ő a kisebb úton ment tovább, elhaladt egy tömör fagerendával összekötött vaskos vörös téglaoszlopokba süllyesztett masszív vaspántokkal felszerelt kétszárnyas, súlyos fából készült kapu alatt. A kapun túl kövezett udvar fogadta, talán ötven négyzetlábnyi, közepén csinos, fedett kút, annak a tetején galambház. Előtte, enyhe emelkedőn állt a kastélynak a gazdaság többi épületéhez hasonlóan a helybeli vörös téglából emelt kétszintes tömege. A falakat fehérre meszelték. Közvetlenül jobbra mellette hatalmas csűr volt, az a fajta, amiben gabonát tárolnak, s az melett egy kis tehénistálló.

Ez tehát a gazdaság.

Macdonell leszállt, és átadta a lovát az őt árnyékként követő Smithnek. Ekkor vette észre a balra álldogáló brit lovasság csoportját. Könnyű dragonyosok: kék zubbony, ragyogó barnássárga és sárga hajtókával. Nem messze tőlük két tisztjük beszélgetett. Macdonellt észrevéve abbahagyták a társalgást, s az egyik, kezével a kardja markolatján, odament hozzá.

– John Drought hadnagy vagyok, uram, a 13. könnyű dragonyosoktól.

Puha, dél-írországi akcentussal beszélt. Fél osztagnyi katonája, mint Macdonell látta, a falak körüli fontosabb pontokon volt elhelyezve, ló nélkül, lövésre készen tartott karabélyaikkal várva, hogy a franciák megpróbálják lerohanni őket.

– Isten hozta Hougoumontban, uram! Nem sokkal dél után érkeztünk, hogy birtokba vegyük a gazdaságot, és jelenthetem, hogy a franciák eddig nem sokat törődtek velünk. Amint látja, a gazdaság két részre oszlik. Ahol most vagyunk, azt nevezhetjük a személyzeti területnek, s azon a kis kapun túl van az elegánsabb rész. Jobbra tőlünk nagy kert van, azon túl pedig gyümölcsös. Elöl sűrű erdő. Úgy látjuk, a franciák abból az irányból fognak támadni.

– Köszönöm, Drought. Innen átvesszük. De maradhatnak, ameddig jólesik. Az emberei megalhatnak a csűrben. A Gárda, meglátják, kellemes társaság.

– Köszönöm, uram. Valóban, Boyse őrnagy úrtól azt a parancsot kaptam, hogy hajnalig maradjunk itt. Úgyhogy engedelmével nekilátnék elszállásolni az embereimet és a lovakat. Kellemes estét kívánok, uram!

A fiatal lovastiszt távoztával Macdonell hozzálátott, hogy felmérje, mit vettek át. Drought szerint az épületegyüttes formálisabb része a téglafalban várakozó kis ajtón túl van. Odament, belökte az ajtót, s újabb udvarban találta magát. Szemközt szép kapuőrházat, balra a kastélyhoz illeszkedő kis kápolnát talált. Azonnal nyilvánvalóvá vált, miért vannak éppen itt. Ez nem afféle hétköznapi gazdaság! Ez egy erőd, külső és belső védelmi állásokkal, legalább két kulcshelyen magassági előnnyel, több olyan ponttal, ahonnan kereszttűzzel lehet végigsöpörni az ellenségen, s még egy nagy kútja is van, ami lehetővé teszi, hogy többórás ostromot is kiálljon. Világos a helyzet: Wellington azért helyezte ide, hogy bevehetetlen harcálláspontot hozzon létre, ami kizárja a lehetőségét is annak, hogy Napóleon megkerülhesse a hadsereg sebezhető jobbszárnyát, és elvághassa a szövetségeseket a tengertől.

E felismerést másik is követte, egyí kijózanító gondolat, annak a tudata, hogy talán az egész csata sorsa őrajta fog múlni, és hogyan fog ő viselkedni. Ezen a farmon. Hougoumontban. Mert az ő számára az elkövetkező éjszakán és másnap Hougoumont lesz a világegyetem.

– Miller őrmester!

– Uram? – Miller futólépésben érkezett.

– Miller őrmester, állítson őrszemeket azok mellé a falak mellé, és az épületek felső szintjeire! Én elmegyek, körülnézek.

Már indult is, s csak a válla felett szólt hátra a tisztjeinek, akik a szakadozott menetoszlop elején követték egészen a kastélyig.

– Dashwood, Wyndham, Evelyn, Gooch, önök jöjjenek velem!

Mihelyt utolérték, Macdonell bejárta a hadállást. Megjegyzett magának minden potenciálisan erős és gyenge pontot, az olyan férfi immár ösztönné vált megérzésével, aki egész életében erre a pillanatra készült. Bement a kapuőrház alá, és keményen meglökte a délre néző, csukott és elreteszelt főkaput. Elég jól tart, de az biztos, hogy Droughtnak igaza volt. Itt fognak először próbálkozni majd a franciák.

– Torlaszolják el ezt a kaput! Használjanak, amit csak tudnak! Fát, hordókat, akármit!

Helyetteséhez, Henry Wyndhamhez fordult, akit a hatodik századból emelt ki. A Megbízható Henry! Még csak egy éve szolgál, de máris az Ibériai-félsziget veteránja.

– Henry, vigye magával Goochot és a könnyű századunkat, s foglalják el az épületeket! A kastélyt, a mellette lévő házat, az istállókat és a három építményt ezen a fronton. Különösen e felett a kapu felett lesz szükségünk állandó őrségre. Gondoskodjon róla, hogy minden ablakban mindig legalább két ember legyen! Miután az egyik lőtt, a másik áll oda, és így tovább. Szünet nélküli tüzelést akarok! Az emberek menjenek fel a padlásokra, és üssenek lyukakat a tetőkön is! A lehető legtöbb tüzet kell majd az ellenségre zúdítanunk, mielőtt az a falhoz ér! És a gazdasági udvarba is állítson embereket! A saját oldalunk sem sértetlen.

– Dashwood! Az ön százada védi a kertet és a környező területet, ahogyan tudja. Lehet, hogy a konyhakertbe is embereket akar állítani, közvetlenül a nagy csűr elé. Arról fognak majd kerülni. Tartani persze nem tudja majd a pozícióit. Csak hadd tudják, hogy ott van! És ne aggódjon a balszárnya miatt! Lord Saltoun a gyümölcsösben lesz. Csak a kertre koncentráljon! Nem engedhetjük meg nekik, hogy ott törjenek át, és a hátunkba kerüljenek. És az északi kaput nyitva kell tartanunk, ameddig csak tudjuk. Az az egyetlen ellátási vonalunk.

A fiatal tiszt szalutált, és elsietett, hogy összegyűjtse a katonáit.

Macdonell a csoport negyedik tagjához, a 3-as gárdisták tisztjéhez, George Evelynhez fordult. Feladatot készült adni neki, de félbeszakította egy civil érkezése. Férfi volt, alig középkorú, és valamelyest bizarr öltözetet viselt: formális zöld kabát volt rajta, alatta szilvakék bársonymellény, magasan gombolt vászonnadrág és fapapucs. Szemlátomást falusi. Hadarva, kevert vallon francia nyelvjárásban szólította meg. Macdonell rámosolygott, s kezével intett, hogy beszéljen lassabban. Fokozatosan érteni kezdte a civil mondókáját. Ő a kertész. Monsieur van Cutzem. Macdonell észrevette, hogy a kertész mögött egy legfeljebb tízesztendős kislány bújkál, és kapaszkodik a kabátjába. Biztosan a lánya. A kertész csak beszélt. A kastély gazdája, bizonyos de Louville lovag az utóbbi tíz évben nem itt él. Bérlője, egy Du Monsault nevű gazda (legalábbis Macdonell így vette ki a nevét) jó tíz napja távozott, magával vitte minden tulajdonát, s a személyzet többi tagját. A kertész felesége is biztonságos helyre távozott már, s ő maga is menni akar. Csak azért maradt még, hogy bezárjon, és megkérje őket, legyenek már olyan kedvesek, és vigyázzanak a kertre. Éppen ma délután akart távozni. Hogy biztonságba helyezze Marie nevű leányát. De az utak már katonákkal, szekerekkel, ágyúkkal zsúfoltak. Most már lehetetlen elmenni. Túl késő.

Elhallgatott, és megvonta a vállát. Szánalmat keltő mosoly ült az arcára. Megkérdezte, segíthetne-e valamiben esetleg. Nem rajong a franciákért. Jól lő. Nyulakra szokott. Csak egy dologért könyörög: megtenné a nagyrabecsült tábornok úr, hogy szól a katonáinak, ne pusztítsák el a kertjét? Húsz évébe telt, míg létrehozta. Ez az életműve.

Macdonell visszamosolygott. Őszintén sajnálta ezt a sorsüldözöttet. Természetesen, biztosította akadozó francia nyelven a kertészt, a katonái nem vandálok. De meg kell értenie: háború van, s háborúban az ember … elveszíthet akármit. Minden örökre megváltozhat. De meg fog tenni minden tőle telhetőt, biztosította a megrémült férfit.

Macdonell udvarias mosollyal leplezte a váratlan komplikáció feletti bosszúságát. Civilek! A harc végére, gondolta, örülhetsz, ha állni fog még a házad, nemhogy a drágalátos kerted! Sőt szerencsés leszel, ha a csinos kislányoddal együtt egyáltalán életben lesztek még. A férfi válla mögé tekintve odahívta a kapu eltorlaszolásán szorgoskodó egyik katonát. – Henderson káplár!

A katona a földre dobta a hatalmas hordót, amit vitt, és az udvaron át odasietett. Kényelmetlen cipőjében csúszkált a kövezeten.

– Henderson, tegye meg nekem, hogy ezt a két jó lelket a szárnya alá veszi, és vigyáz, hogy semmi bajuk ne essék! A tulajdonos távollétében ők a házigazdáink, mi pedig csak az ő vendégeik vagyunk. A kápolna elég jó menedéknek tűnik. És Henderson, személyesen önt teszem felelőssé, ha bármi baj lesz!

– Uram!

Macdonell a kertészre mosolygott, s a kevésbé fárasztó feladat miatti örömében vigyorgó káplár felé nyújtotta a karját.

– Monsieur, a káplárom a jelenlegi veszély elmúltáig gondját fogja viselni önnek és leányának.

Egy problámával kevesebb. Otthagyta a kapuőrházat, s a kastélykert bejárata felé indult. Egy oldalkapu túloldalán, elegáns korlát mögött tökéletesen kidolgozott virágoskert pompázott. Macdonellnek nagyon tetszett, s már hívta volna Evelynt, amikor most puskaropogás hangja zavarta meg. Közvetlenül elölről hallatszott. A gyümölcsösből. Fehér füstpamacsokat vett észre. Saltoun tehát megtalálta az ellenséget! A lövések most az erdő felé kezdtek húzódni. A franciák mintha meghátrálnának. Macdonell semmit sem látott, de hallotta a fojtott hangon kiadott parancsokat és a kiáltásokat. Végül megtalálta George Evelynt.

– Evelyn! Fogja Standent és Wyndham kapitány úr századából húsz embert, és jelentkezzenek Lord Saltounnál a gyümölcsösben! Gondolom, ez a felfordulás arról szólt, hogy az embereinek sikerült elhajtaniuk egy francia felderítőosztagot. Ha valóban ez történt, az embereivel menjen előretolt őrségnek az erdőbe! Közvetlenül nyugat felé a gyümölcsös falától. Gondoskodjon róla, hogy ma éjjel már semmi ilyesmi ne történhessen megint!

– Uram!

Evelyn hát megkapta a feladatát. Standen is. Macdonell körülnézett. A saját tisztjei közül már csak Moore volt ott. És Elrington a 3-asoktól. Mindenhol katonák dolgoztak a falakon, kabát nélkül; az őrmesterek és a káplárok parancsokat kiabáltak. Jó, hogy elkergették a felderítőket. Így most már zavartalanul dolgozhatnak. Macdonell nem hitte, hogy a franciák aznap éjjel még újra próbálkoznának. Immár világos kell legyen, hogy a kastély az ő és katonái kezén van. Túl késő egy csapattal próbálkozniuk!

Minthat csak közvetlenül az ő gondolatait akarnák cáfolni, elszórt lövöldözés kezdődött a kapu mögött. Valaki leszólt a kapuőrházból: – Lovasság! Vigyázz szemből!

Kardját hüvelyestől az oldalához szorítva Macdonell átrohant az udvaron, s fejét lehúzva befutott a kertész házába, furcsa módon rögzítve agyában von Cutzemék félig elfogyasztott vacsorájának edényeit is az asztalon. Felment a keskeny lépcsőn az emeletre, ahol négy katonája lövöldözött az ablakokból. Az egyik válla felett ő is kinézett. Ott, szemben, az erdőben. Lovasság. Zöldkabátos vadászok, a szabad kezükben lévő karabélyokból össze-vissza lövöldöznek. A mellette álló katona a szeme előtt lőtt le a lováról egy francia káplárt.

– Ügyes volt, Kite!

De micsoda pazarlás, gondolta. Miért pocsékolják a nemsokára rettentően értékessé váló lovasságot arra a most már nyilvánvalóan lehetetlen próbálkozásra, hogy elfoglalják a kastélyt? Vakon engedelmeskednek a parancsoknak. Nincs lehetőség egyéni kezdeményezésre a császár hadseregében! Ez lesz a bukása, gondolta, annyi biztos!

Mögötte a lépcsőn újabb katonák igyekeztek felfelé. Gooch vezette őket, vigyorogva, kivont karddal. Újabb muskétákat hoztak, és lőttek ki az odakint hemzsegő francia lovas vadászokra. Megint elesett kettő. Négyen, köztük az aranycsipkéje miatt azonosítható vezénylő tisztjük, elveszítette a lovát, s az erdőt határoló sövény mögé bújt fedezékbe. A karabélyaikból kilőtt golyók a befelé szűkülő ablakmélyedések körülötti falat verték, de egy sem talált be. A vadászok kezdtek elbizonytalanodni. Féltucatnyian hirtelen úgy döntöttek, hogy nem ebben az értelmetlen és egyoldalú tűzpárbajban fejezik be életüket. A brit gárdisták folytatták az elszórt tüzelést, de a veszély már elmúlt. Macdonell lassan lement a lépcsőn, s útközben lecsillapodott.

Kiment az esőbe, és folytatta ellenőrző körútját.

– Nagyon jó, Dobinson! – szólt oda egy káplárnak a saját századából. – Úgy csinálják! Az emberek halmozzák fel a fát annál az ajtónál! És Dobinson, ha végzett, álljon össze Miller őrmesterrel, és keressék meg azokat a utászokat! Tüzelőpadkák legyenek minden falnál!

Bevehetetlenné fogja tenni ezt a helyet! Erőddé!

A kápolna mellett elhaladva Macdonell újra találkozott Moore-ral és Elringtonnal, azután visszamentek a kertkapuhoz.

A kastélykert talán kétszáz yard hosszú lehetett, és fele olyan széles. Klassszikus francia stílusban építették, gondosan trimmelt, vádlimagasságú sövény szegélyezett minden virágágyást a kavicsos ösvények és itt-ott tisztára nyírt pázsitfoltok körül. Macdonell a rendezett sorokban álló, vadul virágzó zöld és sokszínű növények szürreálisan szépséges sokaságát nézte az esőben, ami az utóbbi percekben tovább erősödött. Odafent villám dördült. Moore reagált:

– Nehéz éjszakánk lesz, uram.

– Bizony, Moore, holnap pedig még nehezebb napunk!

A három tiszt elhaladt egy csoport bőrig ázott katona mellett, akik éppen fát gyűjtöttek, hogy tüzelőpadkát építsenek. Kigombolt skatrlátszínű zubbonyukon patakokban folyt le az esővíz. Az egyik megismerte Macdonellt, és vigyorogva odaszólt neki: – Éppen mint Salamancában, uram, igaz?

Macdonell bólintott, és visszamosolygott. Valóban ugyanilyen gonosz vihar volt a Wellington nagy spanyolországi győzelme előtti éjszakán, majdnem napra pontosan három évvel korábban. A katona újra megszólalt:

– Jól megszalasztottuk őket, uram, és holnap délelőtt majd megint, meglássa! Úgy ám, uram!

Az esőfüggönyön keresztül most felismerte: John Graham, az őrmeste fivére. Monaghan megye szülötte, ugyanolyan nagydarab, mint a fivére, ugyanaz az ír akcentusa. – Úgy lesz, Graham! Ha jól ismerem önt és a fivérét.

Kétségbeesetten remélte, hogy igaza lesz. Az embereknek egész éjjel dolgozniuk kell, hogy elkészüljenek a munkával. Wellingtonnak segítséget kell küldenie nekik.

– Moore! Keresse meg a lovát, és siessen őkegyelmességéhez! Keressen nála egy törzstisztet, és kérdezze meg, kölcsönvehetnénk-e néhány utászt máshonnan a vonalból! Rendkívül sürgős!

Milyen különös, morfondírozott, hogy ilyen csodás nyugalomban sétálhatok itt. Elképzelte a kertet, milyen lehetett békésebb időkben. Látta maga előtt, amint a tulajdonos és vendégei odakint levegőznek vacsora után. Ugyanilyen ösvényen sétáltak. Megjegyzéseket tettek egyik-másik virág szépségére. Nevettek is talán egy vendég szellemes kiszólásán.

A tisztek együtt álltak meg a kert közepén, egy nagy műgonddal épített szökőkút mellett. Macdonell látta, hogy a déli és a keleti oldalt hat láb magas téglafal keríti, a hátsó részt pedig sűrű sövény. Az ösztön és a szükség visszahozta a jelenbe.

– Tüzelőpadkákat végig e mellé a fal mellé, uraim, ha volnának kedvesek! És ne feledjenek lőréseket üttetni beléjük! Ötlépésenként elég lesz. És döntessék le ezeket a támfalakat! A kő felhasználható lesz máshol. Ne hagyják abba, amíg el nem készülnek! Nemsokára visszajövök.

A kertt túloldalán rábukkantak a gyümölcsösre, ami tele volt Saltoun két könnyű századának skarlátszín egyenruhás katonáival, valamint egy osztag holland utásznak látszó zöld-fekete egyenruhás alakkal. Hatalmas férfiak voltak, zubbonyuk felett kötényt viseltek. Maga a fiatal ezredes nem volt látható. Az egyik katona a tisztek szeme láttára nyúlt fel egy roskadozó ághoz, és tépett le egy szem cseresznyét.

– Az az ember ott! – ugatott fel hangosan Macdonell. A cseresznyéző keze lehanyatlott. – Nem tudom, kicsoda ön, uram, de megkérném, emlékezzék rá, hogy ez nem a mi tulajdonunk! El kell számolnunk vele a tulajdonosnak! Őkegyelmessége roppant határozott az ilyesmiben, és én magam lövetek agyon bárkit, aki csak egy szem cseresznyét vagy almát is eltulajdonít ezekről a fákról! Világos?

A katonák bólintottak. Egy őrmester harsányan vezényelt, suttogva káromkodott, és mindenki a dolgára tért. A cseresznye ráér.

Mire visszatértek a kövezett udvarra, Macdonell csizmája nehéz volt a rátapadt sártól. Hiába próbálta lerázni, hiába topogott a kápolna mögött a kockaköveken. A zuhogó esőben körbement a főépület oldalbejáratához. Smith éppen a nagy csűrből jött ki, ahol az ő szokásos találékonyságával sikerült az ezredes lovának egy boxot és némi szalmát szereznie. Macdonell a kastély felé intett.

– Száraz hálóhelyet megyek keresni magamnak a házban. Akárki keres, mondja meg, Smith, hogy a kastélyban vagyok. Pontosan … – elővette a zsebóráját – egy óra hosszára.

Megint dobbantott egyet-kettőt, majd meglökte az ajtót, ami lassan megnyílt. Fény nem volt odabent, kivéve a földszinti ablakokon besütő sápadt holdét. Rögtön érezhető volt a nyirkos, állott levegő nehéz szaga. Az elhagyatottság szaga, ami régi idők emlékeit idézte fel. Bútorviasz, gyertyapecsétek és rég kihunyt konyhai tűzhelyek szaga.

A sötétben tapogatózva talált egy gyertyát. Réz tartóban állt egy polcon. Taplódoboz is volt mellette. Amint a helység megtelt a kis fénykör körül mozgó árnyékokkal, Macdonell egy pillanatra ismét egy másik elsötétült házban találta magát. Spanyolországban, három évvel korábban, egy másik civil párral, akik még balszerencsésebbek voltak, mint itt a kertész és a kislánya. Újra látta annak a spanyol parasztnak és a feleségének a meztelenre vetköztetett, megcsonkított és groteszk pózba rendezett holttestét. A kép ébren és álmában egyaránt sűrűn kísértette, s most újra visszatért, amint keresztülment az üres kastély alig megvilágított márvány előcsarnokán.

Hiába próbálta elnyomni a képet magában. Átkozott háború! Átkozott legyen Bonaparte és minden francia!

Néhány lépés után odaért egy ívelt kőlépcső aljára, és elindult felfelé. A gyertyát magasabbra emelve halványabb felületeket talált a falakon: nyilván a lovag vagy a bérlője vitte biztonságos helyre a festményeket. Az üres helyekből ítélve jókora gyűjtemény lehetett. A lépcső tetejének közelében különösen nagy folt jelezte egy teljesalakos portré hűlt helyét. Macdonell agya végre új vágányra terelődött. Egy másik vidéki házra, ahol az ő saját portréja pontosan ugyanezen a helyen van. Különösen kedvelte azt a képet. Eszébe jutott a festő műtermében töltött sok óra. Fagyos hideg volt Edinburghban, s Mr Raeburn éles szemmel ragaszkodott hozzá, hogy ne mozduljon a felvett pózban. Milyen ügyesen fogta meg a mester Maida hősének ifjonti önbizalmát! A régi énjét. S ugyanaz a művész később, immár hírneves festőként a fivérét is megfestette azon a portrén, ami most az övé mellett függ. Macdonellnek az is eszébe jutott, hogy a két portré közti különbség mennyire tükrözi a festmények alanyainak jellemét.

A fivére. Alisdair Macdonell, Glengarryből. A félelem nélküli nemzetőr, aki egyetlen csatában sem harcolt még. Alisdair, a gael nyelv bajnoka, aki szívesebben tartana birkákat a földjén, mint az ősi nyelv ismerőit, s aki bizonyára ezekben a hetekben is a bérlőitől igyekszik szabadulni.Nem gondolta volna, hogy éppen a bátyja tesz így! Mindegy, nem az ő gondja. A birtok jogosan Alisdairé, s úgy igazgatja, ahogyan a legjobbnak látja. Neki semmi köze hozzá. És hát nem éppen olyan a bátyja, mint egy nagy klánfőnök? Mintha róla mintázták volna Fergus McIvort a Waverleyből! Mennyire el tudja szórakoztatni felföldi szomszédjait a testvére csatáiról szóló történetekkel! Vajon mit mesél majd a holnap őrá váró összecsapásról? Bármi legyen az eredménye, ő akár él, akár elesik, Alisdair biztosan anekdotát farag belőle. Talán még a dudásának is megparancsolja, hogy írjon az eseményről balladát. Vagy ha az ezredest itt éri a vég, akkor biztosan egy szép siratót.

Az emeletre érve Macdonell újabb ajtót nyitott ki, s áthaladt az egykor szalonként szolgáló helység homályosasn megvilágított padlóján az egyik ablakhoz, ahol egy egyszerű faasztal volt az egyetlen otthagyott bútor. Kinézett az éjszakába. Az eső még hevesebben zuhogott, lefolyt a tetőről, s pocsolyákat formált a lenti kockaköveken, ahol az ázott vöröskabátosok fáklyák fényénél caplattak a vízben, hordták a deszkákat és kődarabokat, buzgón erősítvén hadállásukat, ami az egyetlen védelmük lesz másnap Napóleon hadserege ellen.

A lépcsőn felcsattogó lépések és halk emberi hangok hallatán megfordult. – James? Ott vagy? James!

Gyertyafény az ajtóban, majd egy zömök alak. Ismerős göndör, fekete haj, majd ahogy a fény erősödött, a szénfekete szem és az a lefegyverző oroszlánmosoly.

– Dan?

– James! Itt vagy hát! Végre együtt a társaság.

Daniel Mackinnon ezredes vöröskabátos tömege mögött most három másik tiszt is láthatóvá vált.

– Uraim! James, ugye ismered Ed Sumnert? És engedd meg, hogy bemutassam az Angliából frissen érkezett Frederick Griffiths urat. Ez pedig – mutatta színpadias gesztussal – a mi vitéz Drought hadnagy urunk a dicső 13-asoktól. Odakint bukkantam rá az esőben. Igencsak ázottnak tűnt.

– Van szerencsém már ismerni önt, uram.

– Valóban, hadnagy úr.

Macdonell bólintott a két másik tiszt felé. Sumnerrel is találkozott már. Mackinnon egyik védence, Griffiths új ismeretség volt. Fehér arcú, tetőtől talpig a klasszikus rémült zászlós. Mindketten láthatóan istenítették Mackinnont, és ugyanilyen nyilvánvalóan beadták a személyi ellátmányukat abba, amit parancsnokuk valószínűleg nagy eszem-iszomnak ígért be.

A társaság mögött a Coldstream gárda két közlegénye jött be, kalap nélkül, mindkettőnél egy-egy fedeles kosár.

Mackinnon beintette őket. – Ma este rendesen vacsorázunk! Ugyanis, uraim, lehet, hogy ez lesz az utolsó vacsoránk … Perkins!

A tisztiszolgáját hívta, egy sunyiképű egyént, aki egy valaha fehér abroszt vett elő a kenyérzsákjából, s egy inas (mert régen tényleg az volt) eleganciájával terítette fel az asztalra.

Az egyik kosárból most hasonló szertartásossággal elővett két ezüst gyertyatartót, gyertyákat, négy szalvétát, ezüst evőeszközöket és egy tucat rövid poharat. A másik katona egy kis darab sonkát, egy árva szál bolognai kolbászt, egy palack bordóit és egy palack brandyt adott elő, valamint valamit, ami nagyon úgy tűnt, mintha egy kis hordó katonai gin lenne, végül pedig egy jókora darab erős szagú sárga sajtot. Valóban kiadós utolsó vacsora!

Ez az, gondolta Macdonell, ami (a kivételes harcképességük mellett) megkülönbözteti a Gárdát a közönséges katonaságtól. Ettől lett neki is családja a Gárda.

Mackinnon már tizenegy éve tartozott ebbe a családba. Ő volt az, aki eligazította a 78-asoktól áthelyezett Macdonellt a dandár szokásai és hagyományai ügyében. Azóta már csatákban is együtt szolgált bajtársakká lettek. Macdonellhez hasonlóan Dan is harcolt mindenhol Koppenhágától Salamancáig. Legendás alak volt az ezredben, sőt az egész brit hadseregben is. Szintén felföldi, mint Macdonell, Skye szülötte, a klánfőnök fia. De barátságuk ellenére itt végetért a hasonlóság kettejük között. Macdonell ugyanis csak szerette a tréfát, ugyanúgy, mint bárki más, Dan azonban félelmetes mókamester volt.

Hiszen hát nem ő, Mackinnon volt az, aki egyszer még Portugáliában a hadsereg főparancsnokának, York hercegének maszkírozta magát, egy másik alkalommal pedig apácának öltözve besurrant egy spanyol zárdába, ahová balszerencséjére rögtön utána maga Wellington jött szemlét tartani? Kiválóan zsonglőrködött almákkal, narancsokkal és az ezred ezüstjével. Híres volt arról a szokásáról is, hogy a tiszti étkezdében tartott összejöveteleken fogadásokat kötött a friss arcú újonnan érkezettekkel, akik azt hitték, hogy nem tud majom módjára körülmászi a teremben. Sohasem vesztett. Azzal is dicsekedett, nem is alaptalanul, hogy Byron a barátja. Amikor a zászlóalj Lisszabonban táborozott, elvitte a nagy költőt és Lothariót a tiszti étkezdébe, s azóta is büszkélkedett ama képességére, hogy hosszú passzusokat képes idézni Byron költeményeiből. Előadásai nem feleltek meg mindenki ízlésének, különösen a Childe Harold Mackinnon-változata. De senki sohasem vitatkozott Dan Mackinnonnnal, Byron költészete hát valószínűtlen rendszerességgel mennydörgött étkezdékben, hálóhelyeken és táborokban.

Istenemre, gondolta Macdonell, amint elnézte a szegényes asztaluk megterítését féltő műgonddal felügyelő Dant, erről szól a katonáskodás! Mackinnon az a fajta ember volt, aki a legnyomorultabb éjszakai szálláshelyeken is képes volt a St. James’s hangulatát életszerűen felidézni. Érkezésével már nem valami belga gazdaság nyirkos és huzatos szalonjában ültek, hanem szinte visszarepültek a White’s, az Almack’s vagy a Brook’s* nagy termeibe.

-----

*A korszak divatos londoni báltermei. (A ford.)

Macdonell a barátjára mosolygott. Jóváhagyóan bólintott. A védelmi előkészületek jó kezekben vannak. Biztos volt benne, hogy Wellington további utászokat küld majd, a saját katonái pedig jól haladnak a munkával. Nem fog megtagadni magától fél órát a drága Dannel elfogyasztandó utolsó vacsorára!

Mackinnon hátradőlt a székén, és két ujja közt egyensúlyozva egy pohár bordóit, belebámult a piros mélységbe, mielőtt megszólalt:

– Nos, James? Ennek mi az ára? Itt vagyunk! Úgy látszik, megint a mi dolgunk, hogy megmentsük a helyzetet. Az Atyaúr az ő mindent látó bölcsességében bennünket helyezett az arcvonal leggyengébb pontjára, s megadta az esélyt, hogy ismét megmutathassuk a hadsereg többi részének, hogyan háborúzik Őfelsége gyalogos gárdája. – A többiekhez fordult. – Én mondom önöknek, uraim, lesz még munkánk! Kérdezhetik, hol van Spanyolország hadserege. Mi? Nincs! Leszerelték! Elhajózott „Anglia, az otthon és a szépség” felé. Az Atyaúr tudja. Mi is tudjuk. Mi, James? Mit szólsz? Gondolod, hogy meg tudjuk ismételni Salamancát ezzel a sereggel? Vagy Vitoriát? Busacót? Nem. Szerintem nem. Belgák. Milicisták. Besorozott földművesek. Meg olyan katonák, akik egy éve még Boney oldalán harcoltak. És a mi fiaink? Zöldek, mint a kukorica, és vágásra érettek is, azt mondom. – Griffithsre pillantott, aki még sápadtabb lett. – Jaj, bocsásson meg, drága öregem! A jelenlévők természetesen mindig kivételek!

– Én mondom, James, a hadsereg nincs többé! – folytatta. – A helyében csak parasztfiúkat és tolvajokat kaptunk, akiket hadbiztosok és irodisták irányítanak. Képzeld el, ez ma reggel történt, hogy ellovagoltam egy gyalogos századunk mellett, akik kihúzódtak az út szélére, és a felszerelésüket leltározták! Menetelés közben, képzeld el! Aggódom, uraim, mi lesz a sorsunk holnap. Vannak itt férfiak is, hogyne. Férfiak, akik tényleg tudnak harcolni. Egyes katonák. Egyes szakaszok. Egyes ezredek. Egyes lovasszázadok. Az Inskillingek. A Highlanderek. Mások is. A dragonyosok, kedves Drought. De ami a többit illeti! Csak annyit tehetünk, drága James, hogy harcolunk a magunk sarkában, és reméljük, hogy Boney közvetlenül ellenünk dobja be az egész haderejét. A gárda ellen. Mert ha nem, akkor nagyon félek, uraim, hogy … nem is tudom, mitől. Úgyhogy csak rajtunk áll, uraim! És hála Istennek, hogy nem vagyunk számvivők! Pontosan azok vagyunk, aminek a hadsereg nevez bennünket: „urak fiai”. Harcolunk a szabadság védelmében …

Mintha csak erre várt volna, egy katona, talán szintén skót, közvetlenül az ablak alatt kezdett bele kisfuvoláján egy gyászos, bánatos dallamba, „Az erdő virágai” kezdetű kesergőbe.

Mackinnon kissé felemelte a hangját, és talpra állt. – A honfitársaink szabadságáért harcolunk, uraim! S valójában nem kevésbé saját szabadságunkért, hogy úriemberként élhessünk. Tartozunk országunknak azért, hogy fenntartja a minket születésünk folytán megillető jogokat. Mert nélkülünk, bizony mondom, nem lenne ország! Mi, uraim, mi vagyunk Anglia, és Anglia egy velünk. S természetesen – tette hozzá, és Macdonellre mosolygott –, ne feledejük, hogy Britannia északi része is vagyunk!

Droughtra nézett.

– És Isten áldja Írországot, Mr Drought, jó?

Azután így folytatta: – Gondoljanak csak bele, uraim! Britek vagyunk. Nemcsak jogunk megvédeni Britannia becsületét. A kötelességünk is! Ez az igazi rangjelzésünk!

Most végre szünetet tartott. Griffiths, Sumner és Drought abban a reményben, hogy nemsokára ehetnek, csak félszívvel kiáltottak: – Halljuk, halljuk! – Utána kínos csendben vártak a folytatásra. Mackinnon mosolygott, s a szeme az ablakra vetődött, mert odakint változott a ritmus: a sípos vidám táncdallamot kezdett fújni. Macdonell tudta, mi következik. Mackinnon nem okozott csalódást: kiitta poharát, feltette egyik lábát egy székre, és szavalni kezdett:

 

Egy hölgy, ki Nankingban lakott,

Mandarinnal házasodott,

De rangját feledve

banánját szerette,

És férges gyümölcskórt kapott!

 

A hatás nem maradt el. Előbb Drought, majd az alacsonyabb rangú két gárdatiszt tört ki harsány nevetésben, s az asztalt csapkodva követeltek újabb verset. Nahát, itt az ígért esti mulatság, gondolta Macdonell. Az utolsó esély arra, hogy elfelejtsük egy időre, mit hozhat a holnap. Elfelejthetem ama borzalmas spanyol kísértetházat. Nem kell haza sem gondolnom. Barátok és bajtársak között vagyok. A csata előestéjén azok leszünk, amivé holnap kétségtelenül lennünk kell: megoszthatatlanná. Egy emberként kell majd gondolkodnunk és harcolnunk holnap. Egy páratlan ellenség ellen.

 

Macdonell az ablaknál állt, kibámult az esőbe, s csak fél füllel hallgatta az Ibériai-félszigetről származó, jól begyakorolt anekdotát, amivel Mackinnon a társaságot szórakoztatta éppen. Felkattintotta órája fedelét. Félórával múlt kilenc. Becsukta az órát, visszadugta a zsebébe, és visszafordult a szoba belseje felé. Az utolsó óra során az összejövetel nagyobb szabásúvá vált, mivel hallván, hogy Mackinnon a kastélyban van, öt további gárdatiszt, köztük az immáron a szürke kezeslábasára rálelt George Bowles is megkockáztatta a ronggyá ázást azzal, hogy lejött közéjük a hegygerincről. Az ibériai veterán tiszteket a többitől megkülönböztető rövid szivarok sűrű füstjének áporodott szaga betöltötte a helyiséget, amelynek falain most köpenyek és kabátok lógtak azokon a kampókon, amelyek régebben szép képeket és aranyozott falikarokat tartottak. Egy sarokban két esernyő állt.

Macdonell tudta, hogy bőven ideje lenne már itthagynia ezt a vidám társaságot. Ideje visszatérnie a valóságba. Amint az ajtó felé indult, néhány alacsonyabb rangú tiszt is követni kezdte a példáját. Kettő már a kabátját is felöltötte, s kicsusszant mellette a lépcsőre. Macdonell megfordult.

– Uraim, kérem, maradjanak! Fejezzék be a vacsorájukat! Nekem ellenőrző körutat kell tennem. De önök maradjanak! A holnapi viszontlátásig, Dan!

Kiment, le a lépcsőn, útközben elhaladt két bóbiskoló katona mellett, akik vigyázzba vágták magukat az ajtónál. A lépcsőkön már egyenletes távolságokban lerakott gyertyák világították meg az útját, s világosabb képet alkothatott magának az épületről. Szemlátomást mértéktartóan fényűző lak volt egészen a legutóbbi időkig. A falakat színes, faragott faburkolat takarta, s a csillár hűlt helyén ott volt még az aranyozott nagy kampó.

A szögről, ahová korábban akasztotta, most levette a még mindig ázott kék csónakosköpenyét, és kiment az éjszakába. Az eső sűrűsége nem csökkent. Körben az udvaron katonák kis csoportjai gubbasztottak kis tüzeik körül, mások pedig, akiken most volt a sor, a falaknál dolgoztak a védműveken. Egy hatalmas termetű, szakállas vöröskabátos közvetlenül Macdonell előtt áthaladva majdnem összeütközött az ezredessel. Ijedtében elejtette a deszkákat, amiket vitt, és németül káromkodta el magát. Hannoveri, gondolta Macdonell. Tehát az uitászerősítésre vonatkozó kérése elért a főparancsnokságra.

Észrevette Goochot, aki a kápolna falánál kucorgott. A sárral borított fiú egy pokrócba csavarta magát, nem sok eredménnyel. Macdonell hagyta, hadd aludjon még néhány percig. Felnézett a kastélyra. A hevenyészett tiszti ebédlőül szolgáló szoba ablakából még mindig fény pislákolt, s látta, hogy Mackinnon már megint az asztalon áll. Újabb limerick? Vagy valami merész történet Spanyolországból? Macdonell elképzelte, amint barátja megint kedvenc Byronját idézi.

Megborzongott a sötét udvaron. Nem volt babonás, de tudta, hogy a halál szereti a katonák társaságát. Kivált a csatákat megelőző éjszakai őrségben. Ebben az utolsó húsz évben őt is komoran kísérte mindenhová. Ez a hely most valahogyan más! Mintha ténylegesen érezne valamit az orra! Megérezte, hogy a halál megjelölte ezt a helyet, mint a sajátját, s holnap aratni jön. Ő is elpusztul vajon? És mi lesz a többiekkel? Henry Gooch-csal, aki ott alszik a fal tövében? És a Graham fivérekkel, Dashwooddal, Wyndhammel, Hendersonnal, Millerrel, Biddle-lel? Mi lesz a balszerencsés Monsieur van Cutzemmel és az ő kis Marie-jával? Lehet, hogy mind halálfiai?

A déli kapu mellett állva hallotta, hogy az eső messziről, az erdőből kiszűrődő emberi hangokat hoz. Szavakat nem tudott kivenni belőle, csak idegen nyelvű, fojtott mormogást. Megállt. Mintha válasz lenne e mormogásra, más szavak kezdtek csengeni a fejében. Azok a szavak, amelyeket oly gyakrabn hallott Dan Mackinnontól. Ismerős szavak, s valahányszor barátja ajkáról szóltak, képesek voltak a leggyávábbakat is hősi tettekre sarkallni. Itt a sötétben azonban Macdonell nem talált bennük vigaszt. Ezen a hosszú, esős, zavaros éjszakán, sem amikor a még mindig dolgozó katonák közt volt, sem később, amikor megpróbált aludni a kastély üresen kongó szalonjában, egy percre sem tudta kiverni a fejéből e szavak szörnyű igazságát:

 

… gubbaszt s jegyez a Romlás, – szörnyű lap!

Mert még ma itt három nagy nép kiáll,

És édes italúl oltárán vért kinál.*

 

-----

*Byron: Childe Harold, Canto I, XXXIX. vers, Tóth Árpád fordítása. (A ford.)

 

TIZENÖT

 

A Chantelet-gazdaság, 21.00 óra

Ney

 

Gyengéden, végtelen türelemmel szedegette a száradt sár morzsáit a vastag kék kabát magas gallérjából, vigyázva, hogy a cirkalmasan hímzett tölgyfalevelek és a súlyos arany vállapok egyetlen centimétere se maradjon szennyezett. Holnap őt fogja nézni mindenki. A császár mellett. Az egész hadsereg.

Rollin segíteni akart, de Ney szívesebben tisztogatta maga az egyenruháját. Ilyenkor visszarepült a régi időkbe. Amikor ő még Michel Ney törzsőrmester volt az 5-ös huszároknál. Így pucolta a csizmáját Jemappes után, mielőtt a diadalmas francia hadsereg bevonult Brüsszelbe. 1792 novemberében. Furcsa, gondolta, hogy milyen hamar újraélem azt a régi napot. Most egy másik diadalmas hadsereggel jövök, de az élén.

Agyát emlékek árasztották el. Elfeledett arcok. Nevek. Furcsa módon lónevek is. A lovak meleg lehelete, mialatt ledörzsölte őket. A bőr lószerszám érintése. Megérintette a kardszíját, hogy visszahozza a régi érzést. Á, nem ugyanaz. Sohasem ugyanaz. Mind megváltoztunk.

Újra a kabáton kezdett dolgozni. Többet nem tehet. Ehet még, talán alhat is. És várhat. Személyesen gondoskodott róla, hogy a hadsereg az utolsó emberig az előírt állásokban legyen. Reille hadtestét a balszárnyra helyezte, d’Erlonét a jobbszárnyra, a francia vonalakon végigfutó nagy chaussée két oldalára pedig Lobau hadtestét és a Gárdát. A két oldalra egyet-egyet. Alig egy mérföldre Wellingtontól. A délelőtt zűrzavara és keserűsége után, természetes módon nem vágyott arra, hogy a császár társaságában töltse az estét, még ha kapott is volna meghívót. Jerome herceg, Reille, Bachelu, Piré Genappe-ben szállt meg, abban a fogadóban, ahol az előző éjjel a brit vezérkar hált. Jerome. Reille majd szemmel tartja. Bátornak bátor, az biztos. Quatre-Bras bebizonyította. Ney mégis aggódott miatta, hogyan fog reagálni egy összességében sokkal nagyobb összeütközés hevében. Vajon kihasználja-e majd helyzetét, hogy a császár fivére? A rangjával nem élt vissza. Majd meglátjuk. Az ilyen gondolatok nincsenek hasznára az összetartásnak. Ráadásul Jerome pocsék társaság. Ney inkább máshol keresett hát szállást, s szerencsére kényelmes elhelyezést talált ebben a szerény gazdaságban. Chantelet, ez a neve. Pontosan párhuzamos a császár szállásával, a szomszédos Le Caillou gazdasággal, köztük talán ezerkétszáz méternyi távolság és egy kis erdő. A front két kilométerrel előbb van, no meg a tábornokok is a maguk szállásán, Plancenoit faluban, tőle északra, egy kis patak túloldalán.

Megpróbálta kitalálni, miről beszélgethetnek éppen. Az üldözés csak jelképes volt. A sár gondoskodott róla, hogy az legyen. Az angol lovasság bújócskát játszott a falvakban és a földeken. Meg a lovastüzérség is. Hogyan tudják így szállítani az ágyúikat? Ilyen átkozottul gyorsan? Mint a magasan köröző ragadozómadár, ami lecsap az áldozatára, és már újra fent is van, azonnal elérhetetlenül távol.

Az az idióta Marbot sem tette könnyebbé a dolgot, gondolta, amikor összetévesztette a Gárdának az ő szárnyát fedező vöröskabátos dzsidásait az angol lovassággal. Véres, szükségtelen tévedés volt. Két katona elesett a saját tűzben, két másik és egy alhadnagy megsebesült, három huszárt pedig eltűntnek nyilvánítottak. De hát megesik az ilyesmi, amikor idegesek a katonák. Ney tudta, hogy ha a császár és a tábornokai idegesek, a hadseregen pestisként fog végigrohanni ez az állapot.

Az angolokat persze üldözni kell, de a császár hisztériája mindenkit idegbeteggé tett. Még őt is. A hadsereg most csakúgy forr a türelmetlenségtől, hogy az ellenségnek eshessen.

Hála istennek, hogy rátalált erre a helyre! Nyugodt, elszigetelt. Távol a fronttól. Csak ő, két hadsegéd, meg a kövér szakács és egy egyszerű szolga, akiket a mindig találékony Rollin „elrekvirált” a császár személyzetéből. Ney mosolyogva tűnődött, hogy hiányoznak-e már valahonnan. Gyanította, hogy nem: Napóleonnak most kisebb gondja is nagyobb.

Lenézett az asztalra, ahová a Légion d’Honneur fehér és arany keresztje mellé odatette Aglaé minatűr arcképét, amit a kabátjában tartott, mint mindig már egy tucat hadjárat során. Az asszony felnézett rá, s lágy tekintetű, mandulavágású szemétől úgy akadt el a férfi lélegzete, mintha a felesége testben is ott lenne. Mégegyszer, szerelmem, mondta magában. Mégegyszer Franciaországért és a császárért. Utána már csak a tiéd és a drága fiainké leszek!

Újra zümmögni kezdte azt a kis Mozart-dalt, ami mindig eszébe jutott, valahányszor a feleségére gondolt. A tanyaépület túlvégén lévő kis konyhából odaúszott a sülő birkahús szaga. Egy pillanatig majdnem otthon érezte magát tőle.

Rollin bejött. – Vacsorát, uram? Juhsült van.

– Az finom! És gondolom, bort is szerzett? Vacsorázzon velem, Rollin! És keresse meg Heymest!

Ney felállt, kitisztított kabátját felakasztotta egy kampóra a falon, felvett egy fahasábot, és a tűzre hajította. Megállt a tűz előtt, hogy összedörzsölje két kezét, mielőtt csak úgy ingujjban leül az egyszerű, tisztára súrolt asztalhoz. A konyhával szemközti ajtóból a két hadsegéd egyszerre jött be, s vigyorogva mutatták a két-két palack bort, amit hoztak.

– Már megint felszabadítottuk a házigazdánk pincéjét, Heymes? Emlékszik Friedlandra?

– Ó, igen, uram! Micsoda este volt!

– Az ám, micsoda este, és micsoda győzelem!

– Nagyszerű volt! Ön is nagyszerű volt!

Ney mosolyogva nyugtázta a bókot. Töltött magának egy pohár bort. Belekortyolt, s hangosan nyelt.

– Heymes, nem gondolja, hogy ma hibáztam? Igazam volt, nem? Úgy értem, hogy az ördögbe várhatta volna el a császár, hogy a teljes szövetséges hadseregre támadjak?

Az étel az asztalra érkezett. Ney leszelt egy darab húst, kettészelte, s a szájába tömte az egyik felét. Nem volt szüksége válaszra. Igazából magának tette fel a kérdést. Tudta a választ. Semmi sem ugyanaz, amióta négy napja visszatért a hadseregbe. A császár már egészen más ember, mint volt, ezt is tudta. Mindaz, ami történt, csak megerősítette az avesnes-i este óta egyfolytában érzett aggodalmát. Holnap lehetősége lesz rá, hogy bizonyítson, gondolta. Hogy visszanyerje a császár bizalmát. Holnap újabb esélye lesz, hogy immár utoljára tovább feszegesse a dicsőség határait. Heymes közben mondott valamit.

– Tessék? Bocsánat, nem hallottam.

A hadsegéd mosolygott. – Csupán azt mondtam, uram, hogy senki sem hibáztathatja önt azért, amit tett vagy nem tett. Ön többet tett, mint bárki más tehetett volna. Egészen biztos vagyok benne, hogy a császár tudja ezt. Nem várhat lehetetlent öntől.

– Úgy van!

Ney ellökte székét az asztaltól. Felállt. – Boscánat. Levegőznöm kell. Elnézést, uraim!

Kabátot sem vett, csak a köpenyét kanyarította az inge fölé, úgy ment ki az esőbe. A gazdaság közelében kápolna állt. Szép, díszes homlokzata furcsán ellentétes volt ezzel a környezettel, szemben az egyszerű, meszelt tanyaépülettel.

Az erdőn túlról odahallatszott a hadsereg tompa zaja. Azok mögött a fák mögött valahol hetvenezer ember van. Őrajtuk túl pedig, hacsak Wellington nem húzta be a farkát és menekült el, másik hetvenezer, más színű kabátot viselő és más nyelvet beszélő ember. Több más nyelvet beszélnek. Angolok, skótok, írek, németek, hollandok és franciaajkú belgák. Majdnem százötvenezer ember várja, hogy vagy ölhessen, vagy megöljék. Wellington most már biztosan elvonul! Csak nem lesz olyan ostoba, hogy a poroszok nélkül szembeszálljon a császárral! A létszám csaknem egyenlő. De a szemközti hegygerincen táborozó hadsereg szedett-vedett banda. Egészen más, mint azok, akik kiűztek bennünket Spanyolországból.

Talán nem is lesz csata holnap. Talán a britek visszavonulnak a tengerpartra. Feladják Brüsszelt.

A császár újra diadalmaskodik. Nem lesz több halál. Ney leült a kis kápolna nyirkos lépcsőjére, s mindkét könyökét a térdén megtámasztva a két tenyerébe hajtotta a fejét. Nem lesz többé háború? Tényleg ezt akarja? Lehet. Nem fog hiányozni neki? Dehogynem, biztosan. Lehetséges, hogy mégsem lesz holnap csata? Mert ha lesz, biztosan ez lesz minden idők legnagyobb csatája. És ő, Michel Ney, „a bátrak legbátrabbika” igazán ki akarja hagyni ezt a csatát? Ahol a császár szembeszáll a legvitézebbel, akit csak Britannia ellene tudott küldeni? Azzal az arrogáns írrel, aki magát Neyt is legyőzte! Harcolni fog vajon? Csak reggel derül ki majd. Ney felállt. Szorosabbra vonta magán a köpenyt. Megborzongott.

Halkan beszélt. Magában. Alig hallhatóan. – Ó, drágám, drága Aglaé! Milyen végzet hozott engem erre a helyre? Ugye, nem így kezdődik ez az egész? Egyedül az esőben. Hol a császár? Hol a dicsőség?

A súlyos csizmás léptek zajára elhallgatott. Heymes. – Uram? Jöjjön be az esőről!

– Hogyne. Bocsánat. Gondolkodtam. Ön szerint Wellington kiáll holnap?

– Kétségtelenül, uram. Ugyanakkora szüksége van erre a csatára, mint nekünk.

– Hogyne. Persze. De hogy Wellingtonnak mi kell, és Wellington hogyan dönt, az nem mindig ugyanaz! Nem tudom, Heymes. Nem vagyok olyan biztos benne.

Csend. Mindketten tudták, miről beszél Ney. Senki sem lehet biztos semmiben immár. Wellingtonban. Az időjárásban. A hadseregükben. A császárukban.

– Jöjjön be, uram! Ön fáradt. Igyon velünk még egy pohár bort!

– Igen … igen, még egy kis bort. Jó ötlet! Reggel majd megtudjuk, mi, Heymes? Holnap kiderül.